# 2009. júl. 27. / Dilemma
Gyűlölöm az olyan problémákat (:D), mint ez: édesanyám olyan kedves, és megveszi nekem Nógrádi egyik új könyvét (az Öcsém zsenit, a Bátyám zseni folytatása, ami az egyik kedvencem Nógrádi bácsitól - az a hapsi eszméletlen jó! ><) és én... a Legyek Urát olvasom, de sajnos annyira elegem van már belőle. Tudom, hogy elkezd izgalmassá válni egy ponton túl, de addig kész kínszenvedés. Nem érdekelnek a leírások. Nem érdekel, hogy a nyiladék sziklái zöldes árnyékot vetnek a lopakodó gyermekre, aki a méh zümmögésén kívül nem hall mást, csak a szirtnek csapódó hullámok megnyugtató, ütemes, finom zaját, blablabla. Bár tisztában vagyok vele, hogy ilyen is kell (ha nem másért, hát szókincsnövelésért), de most annyira nem erre vágyok... inkább valami sodróra, könnyedre. Vagy lebilincselőre. És türelmetlen vagyok ahhoz, hogy eljussak odáig, ahol a Legyek Urát is lehet ilyen jelzőkkel illetni... áhhh.
Eddig is voltak benne jó részek. Azok, ahol párbeszédekből lehetett a jellemeken gondolkodni, megismerni a szereplőket... de aztán megint jött, hogy a vörös sziklák visszaverték a nap melengető sugarait és blablabla.

Megadom magam. Elteszem a Legyek Urát. Szégyen, ez sorozatban már a második, amit félredobok. Szégyellem is magam.

Ú, most feldobódtam ettől a döntéstől. Jöjjön valami ponyvább! Nógrádi után meg, izé, valami kalandregényt fogok. Ami még ponyvább. *nyáladzó arc*