#
2011. jan. 18. / Ars poetica
Már több hete érlelődik bennem a vágy, hogy magamnak is kimondjam: nem váltotta be a színjátszó a hozzá fűzött reményeket. Azt hittem, hogy mindig lesz egy kis játék és mellette meg munka, azt vártam, mindig lesz min dolgozni mindenkinek és nem lesz unatkozás. Ehelyett valójában elpróbáljuk egyszer mindig a jelenetemet, megállapítja a vezető "néni", hogy ezt meg ezt még gyakorolni kell, aztán leülünk és végigdumálunk/röhögünk (közben meg sorba szép lassan még páran előadják a sajátjukat). Ez meg persze szép és jó és móka és kacagás, de közben nem sok értelmét látom, hogy hazajövök este hatra és sehol se tartok a tanulnivalóval, mikor már rég itthon is lehetnék, meg hát benn sem csinálunk semmi produktívat... pedig ha lenne mindenkinek két-három szerepe és dolga folyamatosan, akkor tökre élvezhető lehetne. Tehát, úgy érzem, ki kéne szállni. Úgy döntöttem, nem leszek olyan tisztességtelen, hogy egy készülő darabot elrontsak ezzel, megvárom, míg ezt előadjuk (bár lehet, hogy az még lesz tavasz is...), közben meg talán ki tudja, még visszajön-e a kedvem vagy elkezdünk-e mással is foglalkozni, de ha nem, akkor meg hagyom. Igazából, akkor jöttem rá erre a leghatározottabban, amikor hétfőn a másnapi színjátszóra gondolva már az ugrott be, hogy "jajne" (persze magamat ismerve ez leginkább az önmarcangoló/mindent túlbonyolító személyiségemnek köszönhető). Pedig egy hobbiszintű, délutáni elfoglaltság pont, hogy nem erről kéne hogy szóljon.
Emellett a téma mellett még a táncolás gondolata foglalkoztat mostanában nagyon... szörnyen szeretnék járni valami táncra, mert az egyben mozgás, ami nagyon hiányzik az életemből, másrészt művészet, amiből sosem elég bele. :D De az a baj, hogy fogalmam sincs, mit szeretnék. Modern tánc? Az milyen? Társastánc? Az meg nem igazán vonz. Nehéz, nehéz. Valószínűleg az egész őrületre hatott a Black Swan is, ráadásul az rá fog tenni egy lapáttal, hogy most vasárnap megyek életemben másodszor az Operaházba, a Rosszul őrzött lány című balettra. Kurvára várom.
Amúgy... elég sokat gondolkodom, hogy azokon kívül, akikről tudok, hányan olvasnak. A statisztika például mára már négy látogatót jelzett, és mindig jönnek azért páran... én biztosan nem olvasnám ezt a blogot, ha valaki más lennék, mert soha nem emelem lelki magasságokba egyszerű életem egyszerű történéseit, szóval még csak nem is tanulságos... tulajdonképpen én tényleg magamnak blogolok (bármekkora közhely is ez), mert ha senki se jönne, akkor is írnék, egyszerűen az a látszat, hogy mégis van befogadó fél, könnyebbé/élvezetesebbé teszi az egészet. Fura.