A vizsga... hát, mondjuk azt, hogy a saját tanáromnak jobban tetszett, mint nekem, ez pedig elég jelzésértékű azt illetően, hogy mekkorák lettek az elvárásaim magammal szemben.

Leültem és eljátszottam őket, és... ennyi. Nem volt bennem semmi drukk, izgulás, nem is fogtam fel, hogy most bizonyítanom kéne, produkálni. És szerintem ez volt a baj... úgy éreztem magam, mintha otthon ülnék és csak úgy szépen eljátszanám magamnak, mint gyakorláskor.

A Bach lagymatag volt, gyenge, az elején még ritmustalan is, és össze-vissza csúszkált, teljesen instabil volt. A Bartók pedig egy ekkora show lehetne, tök sok mindent ki lehet belőle hozni, az enyémben meg csak azt éreztem, hogy megcsináltam, oké, nem is rosszul, de annyiszor sikerült már ironikusabban, gazdagabban, izgalmasabban; és ez úgy feldühített, hogy sokkal jobban is tudtam volna! Most már nem tudom, hogy féljek-e a februári koncerttől, ahol megint eljátszom a Medvetáncot, vagy inkább várjam-e, mert akkor muszáj lesz tarolni (18:18 van, kívánni kéne, van is mit...). Meg fogom csinálni!
Amúgy a többi első továbbképzős (vagy hetedikes) A-s zongorista elég gyatra volt, igazából már évek óta ez van, legalábbis csak pár éve kezdett feltűnni. Én inkább B-s színvonalon játszok, és ezt kijelenthetem, nagyképűség nélkül mondhatom. Szóval a vizsgákon csak önmagamhoz mérhetem a teljesítményem.

Haza meg volt iskolatársam csajjal jöttem, akivel zeneirodalomra járok, hát azt a csajt nagyon bírom, elég lökött és idióta, de nagyon szeretem, mert mindig olyan jókedvű meg leszarja ugye a tanulást meg a zongorát meg úgy mindent, és ez általában szerda esténtként jól jön. :D Szóval, elkísértem őt igazolványkép-automatához, vicces volt, húsz percig szenvedtünk, hogy hogyan fogadná el a gép a pénzt.

Itthon pedig áramszünet fogadott, hát vicczes volt. De szerencsére aztán hamar megjött... azért elgondolkodtat mindig, mikor elmegy az áram, hogy mennyire tehetetlenek és gázok vagyunk az ilyen dolgok nélkül. :D