#
2011. márc. 17. / 15
Tegnap este barátokköztnézés közben tesóm minden formalitás nélkül behozta a nagy szülinapi ajándékom a nappaliba, amit sikerült összeszerelnie: új széket az íróasztalomhoz, ilyen forgós kikás lila színűt, amit már korábban kinéztünk anyukámmal, a régi szétesőfélben lévő helyett. Hát, köszi, puszi, jaj de jó, de valójában az egész olyan... érdektelen volt, és még sosem éreztem így magam szülinapokkor.
Az egyetlen ünnep, ahol nem kell megjátszanod magad, hogy nem csak az ajándékok miatt szereted, sikerült gyönyörűen megfogalmaznom Petrának valamelyik nap; de most még ajándékot se vártam, igazából nincs nagyon semmi, amire nagy szükségem lenne vagy folyton arra gondolnék, hogy bárcsak megkaphatnám. Meg aztán, tizenöt lettem, elég sok év, de nem érzem már különlegesnek, és rájöttem, hogy hülyeség várni a következőt, mert mire eljön, már nem is fogod nagy számnak érezni.
A mai nap is így keltem fel, elég szarkedvűen igazából, aztán nem is mondott senki semmit itthon reggel, ami igazából pont egy olyan dolog lehetne, ami miatt az elhanyagolt kamaszfiú sírdogálhatna a blogban, de egyrészt tudom, hogy nem vagyok elhanyagolva, másrészt meg valahogy jólesett, hogy semmi nagy köszöntést nem csináltak, gondolom majd ma este lesz vagy valamikor; csak egy icipicit volt elkeserítő, de a maradék részben nyugodalmas.
A suliban aztán Édua mogyorós milkája már kicsit megmosolyogtatott (mindkettőnknek ez a kedvence), és jó volt benn lenni, szörnyen aranyos kistanárunk van angolból, rohadt jól beszél, és mivel amerikai angolt használ, ez felüdülés a sok brit után, mivel az igazi angoltanárunk meg azt gyakorolja. Ettől függetlenül továbbra is eléggé le voltam törve, és ezen a tesiórai megkínzásunk sem segített. De aztán ofő előtt mondtam L. Annának, aki mintha egész nap került volna, hogy egy boldog szülinapot azért mondhatott volna, mire előhúzta
ezt a cukiságot, amit ő varrt tegnap este nekem, azzal, hogy "egész nap valami formalitáson gondolkodtam, de én nem tudom sehogy átadni". Istenem, de ééédes ez tőle. Hát ez már teljesen feldobott.
És aztán jött Petra és Andi és hoztak a szemközti boltból nekem almalevet, mert megemlítettem Petrának fizikán, hogy mostmár csak az tudna felvidítani. Na, innen már semmi sem tudta elrontani a kedvem. :D
Hogy lehetnek ilyen kedvesek mind?! Az előző osztályomhoz... nem akarok hasonlítgatni, de ott sosem éreztem ennyire azt, hogy... szeretnek. Szerettek, igen, de valahogy nem így. Ajj, cheesy as it sounds, but I mean it. (:
