A szombatom gyönyörű volt; először kimentünk a tesómmal bicajozni egyet (leálltunk a Városligetben, hogy elszívhasson két cigit, én meg rádöbbentem, hogy teljesen hedonisztikus lett az életfilozófiája, főleg, hogy már a füves cigit is próbálta, és ez eléggé elkeserített; közben meg valamilyen furcsa késztetésem lett elszívni egy szálat, csak kipróbálni - hiába, én sem vagyok más, mint a többi tizenöt éves sajnos, és erre valahol azért megnyugtató rájönni), aztán hatkor találkoztam Annával az előző osztályomból, és körülbelül másfél órát végigröhögtünk, teljesen felszabadító volt és jót tett nagyon; a vasárnapom azonban az otthonülős sulirahangolódós hangulatban telt, és nem néztem meg egy filmet se, pedig annyira vágytam rá - úgy látszik, képtelen vagyok leülni a seggemre, tényleg nem vagyok filmes alkat. És ez most tényleg egy darab mondat volt, hát nagyon vicces.

Közben meg a Bilincsben című regény borzolja a kedélyeimet, és valahol zseniális ez a Stephen King, mostmár kimondhatom; ijesztő mélységgel mutatja be a lelket, és sosem csúszik át a buta közhelyek oldalára, mindig el tudom hinni, hogy ez játszódik le a bilincsben ragadt, középkorú, sötét múlttal rendelkező nő agyában. Perverz és hihetetlen helyzet, de azon belül minden mozzanat hihető. Az elmúlt húsz oldalt reggel a villamoson és aztán délután a metrón úgy olvastam, hogy végig föl-fölnéztem a könyvből (biztos elég vicces arckifejezésekkel), mert hányni lett volna kedvem és abba akartam hagyni, de közben meg mégis folytatni akartam in the meantime. A saját csuklómban éreztem a lüktető forró vért és fájdalmat, miközben a főhősnő felvágja az ereit egy összetörött pohárral, csak hogy kicsúsztathassa a bilincsből. Idegőrlő, beteges, de mégis hatalmas hatással van rám.

Illetve, másodszorra sokkal jobban tetszett a Király beszéde, valahogy jobban el tudtam veszni a részletekben és teljesen lenyűgözött mindhárom főszereplő teljesen hiteles és meggyőző alakítása, ami sosem túl sok, és sosem túl kevés; leginkább Helena Bonham Carter tetszett, de hát mindig a színésznők felé húz a szívem és őket figyelem meg a leginkább, nem tehetek róla. Szerintem mikor először láttam, még nem tudtam elég objektíven nézni, és nem a Fekete hattyúhoz hasonlítgatni folyamatosan (ami persze teljesen abszurd, hiszen alma és körte esete); a maga nemében megérdemelte az Oscart, de szerintem ezt a Fekete hattyúról is elmondhatjuk, és a Social Networkről is (najó, arról nem, de most menőzök, hogy mindegyik fontos Oscaros filmet láttam, most már csak a 127 órát kéne bepótolni). Abszolút mások az eszközei és a céljai is, de azokkal pont jól bánik.

Most meg nem tudom, mi a faszt keresek itt, és miért nem alszom! De kezdem megszokni a hullaság állapotát, így fél év után.