Persze(?) az egészből semmi sem lett, semmi kitartásom nem volt rá, hogy ismételgessek neki szavakat, heh. Úgy egy év múlva rájöttem, hogy nagyon szomorúan néz ki és biztos magányos, így hát vettünk mellé egy lányt is, Zoét, aki nagyon fakó kék színű, szinte teljesen fehérnek tűnik. Mindketten gyönyörűek. ♥

Aztán hamar összebarátkoztak, és jó volt látni, ahogy egymás mellett üldögélnek, csókolóznak, közösen csipognak. (Ekkor meg már teljesen lemondtam arról, hogy beszéljenek - ami jobban belegondolva egy groteszk, furcsa és bizarr ötlet eleve -, mivel párban már nem lehet rá őket megtanítani állítólag.) Örültem, hogy vannak, kedvesek voltak, de azért nem éreztem úgy, hogy igazán erős érzelmi kapocs kötne engem hozzájuk, és bevallom, hogy a takarításuk is a szokásos "jajmajdperszegondjukatviselem" kijelentést szinte ironikusan a közhelyt követve nem vált igazzá és az anyukámra hárult. Ez pedig azóta sem változott nagyon. Szégyellem is magam érte, de ez van.

Azonban ma olyan nap volt, hogy én akartam kicserélni a földjüket és a kaját, így leemeltem az egész kalitkát a szekrény tetejéről, felemeltem a felső részét és vissza akartam arra a kis időre tenni, de bénán csináltam, megijedt Zoé, és kirepült alul. (Amúgy nem ez az első alkalom, hogy ez történik, de mindig ugyanezeket érzem, amiket most leírok.) Instant ijedtség lett rajtam úrrá, Tihamért a kalitkával visszatettem gyorsan, hogy legalább ő maradjon a helyén, és közben Zoé odaszállt a zongorára. Szóltam kétségbeesetten anyukámnak, és a "hajkurászásnak" az lett a vége, hogy beesett tulajdonképpen a madárka a pianínó mögé. Igazából nagyon gyengék a szárnyai és rosszul repül, borzasztó volt látni ahogy rémülten kalimpál és akkor eltűnik ott... elhúztuk a zongorát, és húsz percig próbáltuk kicsalogatni, de feltűnt, hogy belegabalyodott a kis lába valamilyen bútorelcsúszásgátló cuccba, és végül azzal együtt lehetett kihozni, gyorsan rátenni egy kicsi szövetanyagot és a kalitkába menekíteni.

Borzasztóan nyomasztó és kétségbeejtő érzés volt az a fél óra, látni a zseplámbafényben, ahogy ennek az apró teremtménynek remeg a kicsiny teste, és rájöttem, milyen nagyon ránk vannak utalva (bár Tihamér életképesebb, mert tud repülni). És olyan boldogság töltött el a tudatra, hogy igen, ránk vannak utalva, de mi adunk nekik enni és inni, és békében élhetnek, ráadásul még csak nincsenek is egyedül, tehát biztosan ők is boldogok, boldognak kell lenniük!

Nem is tudom, mi volt az az érzés, amikor láttam, hogy végre megnyugszik a társa mellett, ott van és tudom, hogy biztonságban van. Olyan ritkán döbbenek rá, hogy milyen csodálatos, hogy ezek az élőlények mellettem élik le az egész életüket, hogy a szobámban hárman vagyunk (erről olyan sokszor elfeledkezem), hárman lélegzünk és vegetálunk, és míg én folyamatosan kattogtatom az agyam az elképzelt vízióról, amit életnek hívok, ők "csak" nyugodtan léteznek, és én nem mondanám, hogy az én létformám magasabb szintű. Kezdek átcsapni buddhizmusba, úgyhogy vissza is térek oda, amit mondani akartam az egésszel: talán nem olyan a kapcsolatunk, mint egy dörgölődzős-édes cicának és a gazdijának, de mégis szeretem őket, és az életem részei, anélkül, hogy ez feltűnne.