#
2011. aug. 15. / A lepkegyűjtő
"És mi ketten abban a szobában. Se múltunk, se jövőnk. Minden mélységesen csakis-akkori. És ez az érzés, hogy mindennek vége szakad, a zenének, a létünknek, a holdnak, mindennek. És az, ha az ember a dolgok mélyére hatol, örökké és mindenütt csak szomorúságra talál: de gyönyörűséges, ezüst szomorúságra, mint egy Krisztus-arc.
És a szomorúságot tudomásul venni. Tudni, hogy minden vidámság tettetés, csalás. Csalás mindenkivel szemben, aki szomorú e pillanatban, s a mindenkori bánkódókkal szemben, és csalás az ilyen zene az ilyen igazság iránt is.
És a sok handabandázás, aggódás, talmiság, üzletelés közepett, ami a londoni élet, hogy az ember karriert akar csinálni, aprópénzt markol, művészetet, tudást keres, tapasztalatot gyűjt, belecsöppenni hirtelen ebbe a csendes, zenével telített ezüst szobába.
Ugyanaz volt, mint Spanyolországban aludni a szabadban, és felnézni a fügefa ágai közt a csillagfolyosókra és a csillagok roppant tengereire, óceánjaira. És megtudni, mi az ember a világegyetemben.
Sírni kezdtem, úgy, hogy ne hallja.
Végül ő szólalt meg. Nos, mehetek már lefeküdni? Nagyon gyöngéden, kicsit mókázva is velem, visszahozott a földre. Elmentem. Azt hiszem, nem is szóltunk egymáshoz. Legalábbis semmire nem emlékszem. Azt a bizonyos kis száraz mosolyt láttam rajta: tisztában volt az én ellágyulásommal.
Ez az ő makulátlan tapintata.
Akkor este szívesen lefeküdtem volna vele. Egy szavába került volna. Csak meg kellett volna csókolnia.
Nem az ő kedvéért, csak azért, mert élünk."