# 2011. nov. 15. / The exchange II.
Kínos. Kínos délelőtti közös foglalkozás a szörnyen unalmas ünnepekről, utána Terror Háza és egy hasonlóan kínos bowlingozás, kínos hazautazás. Az egész egy nagy kiló awkward, és szinte sírni tudnék bármelyik pillanatban, hogy minek vállaltam be az egészet, meg hogy mennyivel könnyebb lenne, ha most suliba lennék, és kevés órára kéne tanulni, és elmehetnék este egy kellemetlen német nélkül bowlingozni a többiekhez... ajj, anyám, annyira rossz. Persze, ha pozitív akarok lenni, ki kellett próbálni, ez is egy tapasztalat, legalább átélek valamit és kilépek a comfort zone-ból.
Az a legkényelmetlenebb, hogy hazafelé megint törtem magam a sok kérdéssel, és semmi érdeklődést nem láttam viszont, az én családomról, hobbiaimról, vagy bármi - nem kérdez. Két kérdése volt eddig így nagyobb általánosságban, az is a metróról szólt, hogy honnan van, meg van-e olyan gyors mint a kocsik. Hát kösz. Már visszamenni sincs túl sok kedvem, márciusban... Szegény Annát is már kiborítom, hogy folyton róla beszélek neki napközben. Mindegy. This too shall pass.
Edit: anyukám komolyan valami csodalény. Bement a szobájába, elkezdtek beszélgetni, aztán bementem én is, tiszta szokatlan lelkesedéssel mutatott sok képet a texasi diákcseréjéről, meg a traktorjairól. Nagyon kis cunci. Aztán együtt ettünk is (a bablevesből meghagyta az összes babot, a szilvásgombócon pedig szerintem majdnem megfulladt, hahaha, nagyon keveset esznek a németek), úgyhogy... ez most így jobb meg vendégszeretőbb hangulatú volt, mint mikor én próbálok egyedül jó arc lenni. Hát. Ja.