# 2011. nov. 4. / Kisszerűség
Ma voltam egy jó hideg templomban egy koncerten, a Mozart requiemet hallgattuk meg. Nagyon tetszett, nem is tudtam utána bedugni a fülembe Madonna táncparketti vallomásait, mert annyira a fülemben volt ez az "isteni zene". A koncert alatt gondoltam végig, hogy az ember minden művészettel, amit létrehoz, megpróbál önmagán felülemelkedni, és istenivé válni - hiszen sosem lesz az embernek annyi mély és összetett érzése, mint amit például ez a Requiem megfogalmaz, sosem fogunk olyan kecsesen sétálni, mint ahogy a balett-táncosok teszik a színpadon, sosem leszünk olyan érzékien szépek és maradandóak, mint egy szép portré alakja. A művészek megpróbálnok többé válni önmaguknál. És ez a leggyönyörűbb benne, ez áll szemben a mindennapokkal, a jelentéktelen kis problémáinkkal, a kisszerűséggel.
Kisszerűség. Ez a szó egyre többet férkőzi be magát a fejemben. Ezt éreztem, mikor mentem Petrához a buszon tegnap: a nénik mellettem arról beszélgettek, milyen olcsón szereztek paprikát a piacon, egy idegesítő, hisztérikus lány ült a hátam mögött, aki végigrinyálta az egész utat, mellette a közönséges pasija. Kisszerűek. Mint ahogy apukám is, mikor hatodszorra szól rám, hogy csukjam be magam után a fürdőszobaajtót, úgyhogy Post-it cetlire ráírtam, hogy "csukd be!", és ráragasztottam az ajtóra, ha őt ez teszi boldoggá.
Persze tudom, hogy az ilyen dolgokat semmibe nézni és magasabbrendűnek hinni magam, mert néhanapján felülemelkedek rajtuk, butaság. Én is ugyanilyen hisztérikus, idegesítő, unalmas, szürke alak tudok lenni, ugyanilyen kisszerű. De mikor az ember egy ilyen zenedarabot végighallgat, akkor ezek annyira megvetendő semmiségeknek kezdenek tűnni.

A bátyám szép világosbarna (mű?)bőrcipője ékesítette ma a lábam. Olyan jó benne menni. Egy perverz részem azt élvezi benne a legjobban, hogy úgy kopog a kövön, mintha magassarkú lenne. Hah. Ezt a részt mééélyen, méééélyen elnyomjuk, nyugi.