# 2011. dec. 15. / Néma
Az előbb számoltam meg, hány nap téli szünetem lesz - tizenkettő -, és rájöttem, hogy elég sokat változtam. A legrégebbi ünnepváró, szünetváró hozzáállásom az volt, hogy teljes szívvel vártam a pihenést, nem számolgattam, mennyi lesz, nem gondoltam bele, mi vár rám utána, hagytam a dolgokat magukban. Utána következett az a fajta viselkedésformám, amikor nagyon lelkesedtem a szünetért, alig vártam, hogy itt legyen, de aztán alatta tudatosult bennem, hogy milyen rövid lesz, és mindjárt vissza kell térni az unalmas, hétköznapi kerékvágásba. Most rendelkezem a talán legelőrehaladottabb attitűddel. Felismertem, hogy lesz szünet, de azt is, hogy aztán hupsz, mintha elvágták volna, olyan gyorsan vége fog szakadni, és utána jön ugyanaz megint. És már nem éreztem semmit, csak elfogadtam. Nagyon kényelmes ám ez a meglepetések nélküli, zsibbadt, közömbös életfelfogás, semmi reményszövögetés, semmi önámítás. Persze nem akarom közben a kreativitásomat elveszíteni, de ez talán életrevalóbb. Sajnos nem tudom ezt a fajta szemléletet pár óránál tovább magaménak tudni, mert mindig van valami, ami „kizökkent” belőle, vagy talán „visszazökkent” az eredeti állapotomba. Ugyanis én igenis érzem, hogy alapjáraton nem vagyok sem rezignált, sem önmarcangoló, de valahogy kihoztam magamból, Plath is kihozta, meg az iskola, mintha minden nap az álmos nulladik óráival arra várna, hogy felvegyem ezt a védekező maszkot.