A mai napom is a szokásos fehér fátyolos kedvetlenséggel indult, reggel segítettem kivinni a pályaudvarra a bátyám bőröndjeit, ugyanis megy vissza Bécsbe, és útközben meg sem szólaltunk, csak sétáltunk egymás mellett, próbáltam nem megmukkani a súly miatt, ami a vállamat nyomta, mert rohadt nehéz volt a cucca, aztán egy nagyon száraz "cső"vel el is búcsúztam tőle, és jöttem vissza egyedül a gyönyörű napsütésben, de belül még mindig csak az a hihetetlen üresség. Üresség. Már nem is erőltettem magamra, már tényleg nem felvett póz volt, és ez kicsit meg is ijesztett. Mindegy, itthon ez nem csillapodott egészen estig, mikor is mentem be a zeneiskolába eljátszani a Lisztet a koncerten. Ez azonban felvidított, ugyanis nagyon meghatódott a zongoratanárom a teljesítményemtől, illetve a nagyszüleim is ott voltak, nagymamám még fél óráig dícsért, ami amúgy is szokása, de most teljesen odáig volt a drága. Még délután megírtam az angolesszémet és az irodalom anyag felét is megtanultam a holnapi témazáróra, de este már nem nagyon tudtam rákoncentrálni a dologra, kínomban Petrát is felhívtam, nagyokat nevetgéltünk. Az ilyen lelki bajaim mögött általában azért az emberi kontaktus hiánya áll fenn, nincs értelme a további okait túlmisztifikálni; hiányoznak a többiek is, várom a holnapot, de közben nem is. Ez is rigolyám lett. Amint megfogalmazódik bennem egy érzés, gondolat, rögtön jön a nem-is. Ó, agy és hormonok, mi bajom van nekem folyton az utóbbi időben?

Madonna új dala, a Girl Gone Wild viszont hatalmas obsession-öm lett, ha eddig húszszor nem hallgattam meg, akkor egyszer sem. És szégyentelenül ordítottam bizony furcsa táncmozdulatok közepette, hogy "I'm like a girl gone wild, a good-girl-gone-wild!". Nektek mi mostanság a kedvenc dalotok?