Inkompetensnek érzem magam. Jöttem haza a héten minden nap, és már közben formálódott az agyamban a szilárd tudat, a makacs elképzelés, hogy ma sem teszek semmi érdekest majd, például nem is zongorázom, nem akarok, nincs kedvem, nem vagyok már képes, csak be akarok dőlni a semmibe. Már alapból így álltam hozzá a délutánhoz, pedig ez nem is volt nehéz hét, hiszen ma és tegnap volt a sulikampány. Ez mondjuk nem dobott fel. Tavaly imádtam, a sok hangos zene, felfordulás, gondolom az újdonság varázsa is ott volt, de idén álltam a fergeteg közepén, és... "ezt élvezeznem kéne?" A legjobb, hogy nem is akartam ilyen besavanyodott, keserű fasz lenni, akartam szeretni a dolgot, de nem ment. Kevesebb mókás program is volt, mint tavaly, vagy tavaly még talán szivacsként szívtam a vidámságot magamba, idén meg csak a szarkazmus megy? Mindegy, az idei énemet jobban szeretem, mert őszintébb, több a ruhája, furább zenéket hallgat és képes néha csöndben maradni, mikor jobb csöndben lenni. Meg a haja is jobb. És bikramon is volt már. Ahova nem mellesleg szombaton elviszem B. Dórit is! Nagyon vágyom, mit fog szólni, meg valami szadista részem kíváncsi, hogy mennyit fog majd szenvedni, hogy fogja bírni először.

Tartottunk ma Szandival kiselőadást angolon a fashionről, villantottam is olyan szavakkal, mint haute couture, pret-a-porter meg maison de couture, de úgy érzem, nem értékelték kellőképp. Mutattam pár McQueen-kreációt nekik, és míg azokhoz kerestem tegnap a fotókat, rájöttem, hogy akkora zseni volt ez az Alexander McQueen, hogy csak na. Úgy elmentem volna a New York-i Metbe megnézni a Savage Beauty című kiállítást a ruháiból. Olyan kis snobbish but highly educated manhattani akarok lenni, miért olyan nagy kérés ez? Tudnék élni én, az tuti, anyám.