# 2012. márc. 22. / Hát hát
Hétfő óta egy görcsnek érzem magam, aki felült valami érzelmi hullámvasút félére. Sok mindent érzek délelőtt, de ebből délutánra és estére általában csak a fásultság marad; az olyan elhatározásokból pedig, hogy produktív leszek és tanulok valamit, általában a semmittevés és a délutáni szundik sülnek ki. Nagyon zavar az egész, de hátha elmúlik majd, és csak a tavasz az, vagy a fáradtság, vagy hasonlók. Meghívott Dóri Petrával és Annával együtt, hogy aludjak nála holnap este, és menjünk együtt szombaton suliba, mert most és jövő héten is ugye szombati munkanap lesz. És tudtam, hogy most nagyon kéne örülnöm, mert végre program és vidámság-móka-kacagás, de nem ment. A leginkább azt remélem, hogy nem azért vannak ellenérzéseim, mert Dórinál lesz. Az a baj, hogy egyre inkább úgy érzem, hogy az én barátságom vele egyoldalú és az ő sajnálatára épül. Ez persze egészségtelen és nem kéne így lennie, de sosem tudok vele jól elbeszélgetni, ha épp nem a problémáit taglaljuk, amit szívesen teszek meg szeretnék neki segíteni, csak hogy máskor meg olyan... kevés a közös téma, úgy érzem. Ha valami filozofikusabb dologra terelődik a szó, akkor meg mindig az a vége, hogy Dóri levonja azt a végző következtetést, hogy a világ undorító és szar és jaj, szóval hogy ő az áldozat. Ez kicsit zavar, de mindezekkel együtt még mindig nem ítélem és nem is ítélhetem el, mert tudom, hogy rengeteg rossz dolgon ment keresztül, és nem várom el tőle, hogy tegyen úgy, mintha nem így lett volna; csak annyi a tény, hogy egy idő után fárasztók és energialeszívók az ilyen beszélgetések.
Ma voltak az UNESCO-előadások a suliban, hát másodikok lettünk Törökországgal, eléggé lelombozott, mert a végére már úgy éreztem, a miénk volt a legjobb. A-sok nyerték Nagy-Britanniával. Mindegy, ezt is letudtuk legalább. Hát hát.