# 2012. márc. 5. / Tulips
Nem tudok ellene mit tenni, ilyen vagyok: szorongok, folyton és minden lehetséges dolgon. Ma megtudtuk, hogy végül nem repülővel megyünk Németországba, hanem vonattal, ami azt jelenti, hogy szombat este indulunk és másnap reggel fogunk odaérni. És nem tudom, miért pont ez borított ki, vagy miért itt szakadt el bennem a cérna, de egyszerűen, puff. Képtelen vagyok megjátszani magam, hogy tele szép gondolatokkal, buta-naiv mosollyal, széttárt karokkal várom a jövő hetet, ami bizonnyal roppant mókás lesz, mert igenis izgulok és kételyeim vannak, hogy jó lesz-e egyáltalán, és valahányszor bármi miatt el akarom engedni ezt a stresszelést és görcsölést, és könnyedén venni a dolgokat, akkor úgy érzem, mintha valami hatalmas fekete láva fölött próbálnék táncolni egy vékony kötélen. És sokkal nagyobb erőfeszítésbe telik pozitívan gondolkodni a dolgokról, mint hagyni, hogy belezuhanjak a fekete lávába és csak kiboruljak és nyafogjak  magamban folyamatosan. De nem kell nekem hosszá németországi utazás, ááá, nem, elég az ilyen vívódáshoz minden egyes tesióra, iskolai program és újabban az összhangórák is. Mindig bajom van. Folyton van valami, amin rágódhatok.
Egy jó hír is jutott azonban a napra: folytatódik az OKTV-s felkészítés a suliban, ami a suli pénzhiánya miatt most másfél hónapig elmaradt, és nem az eddigi tanárnő fogja tartani, akivel szemben voltak ellenérzéseink eléggé erőteljesen, hanem a férje, aki állítólag az egyik legzseniálisabb angoltanár, hatalmas agy, satöbbi. Nem bízom el magam, de nagyon örülök az egésznek, mert legalább érzeni fogom megint, hogy "I'm being challanged". Nos.