# 2012. jún. 27. / Blöhh
Van az üdülő főépületének wifije, most itt ülök pár bokor előtt az udvaron és írom ezt. Múlt péntek óta vagyok ugye itt, azóta már párszor megpróbáltam valamit firkantani, de nem nagyon sikerült. Az igazság az, hogy most ugye az jönne, hogy sírok, milyen iszonyúan borzasztó és hogy általában minden nap fele, amikor nem épp medencében vagyok vagy olvasok vagy sorozatot tömök magamba, egy ilyen örök és reménytelen üvegbúra-szerű közérzettel telik, bármennyire is igyekszik anyukám, hogy kitaláljon dolgokat. Jártunk Martonvásáron (szép volt), itt voltak unokatestvéreim is nagybátyámmal (édesek voltak), de én meg csak így  möhh. Általában folyamatosan azt ismételgetem magamban felváltva, hogy "én jobbat érdemlek", "megérdemelném már, hogy legyen egy emlékezetes nyaram", "a baráti társaságom annyira visszamaradott szociálisan hogy már fáj", "szerelmes akarok akarok akarok lenni", stb.
Viszont mikor épp nem borzasztó nekem itt, akkor: olvasok. Először Emma Donoghue-tól a Room c. regénykét végeztem ki; hát összetörte a szívem, de nagyon tetszett. És közben volt Salinger-felevenítés is, újraolvastam a Magasabbra a tetőt, ácsok és a Franny és Zooey kisregényeket, de a Seymour: Bemutatás egyszerűen még mindig olyan, hogy az első két oldal után arrébb rakom, mert nem tudok vele mit kezdeni. Na majd egyszer. Közben persze én is beleszerelmesedtem kábé minden Glass-fiúba, akibe lehet, hah. Annyival jobb arcok, mint Holden Caulfield. Bár Salinger neve nagy általánosságban a Zabhegyezővel forr össze a köztudatban, és az is elég erős könyv, de számomra meg sem közelíti a többi Salinger-művet, akár  kisregény, akár novella. Plusz megnéztem jópár Six Feet Under és 30 Rock-epizódot, meg elkezdtem a Modern Familyt végre valahára, nem is tudtam leállni, csak hat rész után, úgyhogy mindjárt folytatom is. Elég édes, de a 30 Rock szintet persze meg sem közelíti. Azt semmi. Vagy csak elfogult vagyok. Bár Tina Fey-jel szemben nem elfogultnak lenni lehetetlen.
Ja ja ja, és most voltam harmadjára futni, mióta itt üdülünk. És, jesszus: sikerélmények. Először egy ilyen kétszer nyolc perc  sikerült, aztán tizenkét perc két napja, ma pedig egyhuzamban húsz percet végigkocogtam. És. Basszus. Annyira furcsa az egész futás-dologgal kapcsolatban pozitív élményeket átélni, hogy el se akarom hinni. Szóval hogy így, van hasam meg excess zsírpárnám, persze, de, ömm, lassan valamiféle általam megszerzett fittségem is. Ez annyira nem én vagyok. Most azon kezdtem parázni, hogy a négynapos osztálytábor alatt elmegy az, amit eddig összekapartam a nyáron e téren. Igazából le kéne szarni, és eljárni utána is, és nem ilyen hatalmas terveket szövögetni. Mindig emlékeztetni kell magam, hogy a hatalmas tervek are so 2010. Nem váltak be, nem erőltetem, megyek futni amikor csak tehetem. De rossz, rímelt.