# 2012. júl. 27. / Lyógatábor
Nem tudom. Nem vágok már semmit - egy-két hete írogattam egy naplót is, és tök sokszor százszor jobban esett oda írni, mint ide, talán mert nem kell ott úgy tennem, mintha másoknak is írnék, ami azért itt is kicsit félillúzió, mert bár vannak olvasóim, de messze állok egy igazi blogszerű blog olvasótáborától. Amit persze nem sajnálok, mert az egészben van valami misztérium, stb. Aztán papíron mintha több gondolatot tudnék kinyomni magamból anélkül, hogy megpróbálnám őket újraformálni, de közben persze gondolok arra is, hogy ha már 2009 májusában úgy döntöttem, lejegyezgetem a bajaim és örömeim, akkor megérné folytatni. Ez persze inkább nyomás, mint valódi motiváció. Olyat is hallottam, aki írott naplót és online blogot is vezetett egyszerre, de az már szerintem túl sok idő, amit a magad dokumentálásával töltesz.
A gólyatábor amúgy zseniális volt. Persze az első nap elég sok kínos pillanat volt, mert mi sem bíztunk magunkban, ők meg vihogtak - én pedig már kezdtem azt hinni, mind a három nap ilyen lesz, és elkezdett formálódni a gombóc a torkomban. De ez már az első éjszaka eltűnt, mert annyira hihetetlen jó volt azt csinálni, amit akarunk, abban a szobában aludni, ahol akarok (ami természetesen lányszobát jelent, bár sokat úgyse voltunk a szobánkban alváson kívül) - nappal meg a feladatok kiadásán és az előkészületeken kívül túl sok dolgunk nem volt. Saját zenénk szólt a hangfalból, összevissza röhögtem az agyam Annával, stb.
Ráébredtem, hogy Anna a legeslegjobb barátom, és hihetetlen kapocs van közöttünk. Persze ő ezt nem mondja ki, meg nem is szoktuk megbeszélni, hogy milyen jó nekünk, de remélem, ő is így érzi ezt. Egy ütemre dobog a hülyeség a fejünkben, ismerjük egymás minden kis személyiségjegyét, amiből lehet viccet csinálni, és még lefárasztani is élvezzük egymást. Második nap reggelén elmentünk futni a közeli erdőbe és vissza, és Anna szerint több is volt az egész, mint 7 km, amit én még most is képtelen vagyok elhinni, de ő nagy sportoló, úgyhogy ha ő mondja, akkor nem vetülök szembe. 41 percig futottunk! Valójában azért léptem csak át a saját halálomat, mert ő is ott kocogott mellettem, és ez elég motiváló hatású.
A feladatok, amiket adtunk nekik, amúgy a kezdeti döcögősség után egész jól sikerültek, meg a színdarabjaikat is végülis összerakták, annyira mondjuk engem ez a része nem érdekelt, szerintem mi is és ők is jól elvoltunk, és remélhetőleg valamennyire jobban megismerték egymást azért.
A másik oka annak, hogy jó móka volt az egész, az Imi, az egyik gólya. Fültágító, hatalmas ego, flegma hang, mindent leszól, béemikszes, bunkó - és képtelen voltam levenni róla a szemem vagy nem arra gondolni, milyen kurva jó illata van. A szobájukban az ágyán láttam a parfümét, majdnem vettem belőle szagmintát, de aztán úgy döntöttem, ennyire azért nem vagyok még kétségbeesett. Szóval, annak ellenére, hogy én meg geeky és béna voltam, és egy a közelében elpuffogtatott viccem sem volt poénos, tök sokszor szólt hozzám meg osztotta meg velem a véleményét (hogy épp most melyik feladat szar, pld.), utolsó nap meg vagy húsz percet beszélgettünk a hintaágyon, ahol négyen voltunk összenyomódva. (Nem bántam, mert mellette ültem.) Aztán láttuk, hogy úgy pakolja össze a pólóit, hogy rendben összehajtogatja őket. Hát lehet ennél bájosabb bármi is? Imádja a Donnie Darko-t, a Skins első két évadát és szereti a 30 éves bátyja verseit, amik "geci jók". Amúgy nem is értettem, mi történt velem, de nem izgatott különösebben. A szívem végre talált valakit, akire rácsimpaszkodhat pár napra.
Tegnap, mikor hazaérkeztem, már a buszon elkezdtem furán venni a levegőt, és a házunk liftjében már szinte pityeregtem. (Nem, de úgy éreztem, mintha igen.) Nem akartam hazajönni, egyáltalán, és nem akarok itthon lenni. Ennyi az egész. Felszabadító volt erre a négy napra nem a megszokott nyári gondolatköröket futni folyamatosan, nem ugyanezt érezni mindig, nem gondolni folyton rám, és. És. Most itthon meg visszaszív a szobám szaga ugyanoda, ahol vasárnap voltam. Szerelmes akarok lenni.