# 2012. aug. 29. / WE ARE THE PEOPLE WHO'S COME HERE TO PLAY
Az imént ültem egy sort az előszobánkban, rajtam volt már a tornacipő is, néztem ki az agyamból. A nyáron már nem először csináltam ezt; felöltözve ülni az ajtó mellett, és gondolkodni, hogy akkor most kimenjek-e egyes-egyedül sétálni, amitől persze azt várnám, hogy nyugtató hatással legyen rám, de helyette igazából csak arra jó, hogy elmerülhetek a Magányos Gyermek című, megható monodrámámban. Tudom, mert egyszer már megcsináltam, úgy két-három hete, és akkor megjegyeztem, hogy na erre nincsen szükségem. Főleg, hogy valami ismeretlen zebrán elkezdtem szépen átsétálni, mert azt hittem, nincs lámpa; de volt, és erre egy buszból kihajoló, nagyon kedves modorú és barátságos (nem) buszvezető hívta fel a figyelmem. Persze teljesen igaza volt, és szeretném azt hinni, hogy a tizenhat évemmel az ilyen incidenseken már képes vagyok túltenni magam két percen belül, de sajnos nem, egy ilyentől körülbelül tíz percig nagyon intenzíven kőkriptába akarom magam zárni, utána pedig még tíz percig szabályos időközönként eszembejut, hogy jajdekínosvolt. M-m-mindegy. Nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy a mai napot kitörlöm a hétből; az About a Boy befejezésén kívül semmi mókás nem történt, és elhatároztam, hogy az utolsó hetem igenis relaxing és stressless lesz, és kész. Na jó, igazából semmi ilyet nem határoztam el, csak az ilyen nagy szavak jól mutatnak egy blogbejegyzésben. Egyszerűen úgy gondoltam, magától menni fognak a dolgok, mert tegnap-tegnapelőtt olyan érzésem volt, mintha valami különleges pozitívenergia-felhő venne körül, és ebbe bele akartam csimpaszkodni. Ami persze igen elenyésző buddhista tudásom fényében is a lehető legrosszabb, amit a boldogsággal vagy bármilyen más hangulattal-érzéssel tehetnék. Whatever. De szerintem azért megnézem a Shame-et, hátha átértékelem a nap kitörlésének gondolatát tőle.