#
2012. aug. 16.
itt állt volna egy olyan unalmas-megszokott módon szomorú bejegyzés arról, hogy elkezdtem az első kötelezőt olvasni, hogy összerándul a gyomrom a ténytől, hogy már augusztus közepe van, lassan eltelt egy újabb nyár, ami nem is volt nyár, csak valami hosszúra nyúlt vasárnap délután,
és hogy minden nap úgy telik, mintha a végére várnék valami látomást, vagy isteni kinyilatkoztatást, amiben eljön hozzám a dolgok kulcsa, és végre abbahagyom ezt az egész tragikomédiát,
és hogy elvágyódom, folyamatosan, valami betegesen állandósult módon, valami másik, párhuzamos univerzumba,
és hogy a legfájóbb közben az, hogy tudom, itt kéne, hogy bennem legyen a megoldás, a lényem mélyén, de nem akarok oda lemenni
és hogy én nem akarok szánalmas lenni, tényleg nem ragaszkodom hozzá
de inkább haggyuk az egészet