# 2012. szept. 20. / i am not subtle.
najó, végkimerültem ettől a szülinapi bájolgós-félpercenkéntkaróranézni-hogymikornemleszmárgázelmenni dologtól. kiborulok az ilyen kényelmetlen, szervezett szülinapoktól, ez már bebizonyosodott, de még akkor is, ha valaki szívemhez közelebb álló személyről szólnak. az erőltetettség túlszárnyal benne minden őszinteséget, úgy érzem. az ajándékok jöhetnek, aztán kész. hahh. hahahha. "no. i really am this shallow."
tehát hattól nyolcig aludtam, miután hazaestem, és még így is fáj a fejem meg szenvedek. de megírtam valami fájdalmasan gyönyörű betűtípussal és stréberesen kicsi helyre összezsugorított sorokkal, hogy milyen az angol alkotmányos monarchia. és a többiek ébresztettek rá, hogy nekem holnap csak második órára kell bemennem, úgy lesz öt órám. azért ez kényelmes... lenne, ha nem kelnék fel holnap megtanulni a törit. ja, holnap se hiszem, hogy elmegyek este nyolcra bikramra mert másfél órát kéne várni összhang után. ok. whatevz. csak már borzasztóóóóan hiányzik. szomorúfej.
ma a villamoson elhatároztam, hogy felnőttkoromban sem leszek kisszerű és sosem fogok a villamoson olyanokat mondani a telefonba, hogy "...a zátlagemberek...". blaöh. emeljük fel önmagunkat és a lelkünket a művészettel, stb. eleve úgy érzem, hogy az tesz mindent túlélhetővé, hogy folyton annak a szélén állok, hogy kihányjak magamból valami művet. ez van a költészettel is. nyáron írtam utoljára verset, de valahogy maga a lehetőség, hogy igazából bármikor írhatnék, ha akarnék, valahogy... jó, hogy ott van. persze nem írok. sajnos.