# 2012. nov. 3. / THIS CONFESSION has meant nothing
felhívtam petrát, aki ma jött haza spanyolországból, hátha egy sor panaszkodás majd segít, és reménykedtem, kicsit nevetek vele, ami majd felszabadít. nevettem is, de nem segített. tisztára olyan, mint az American Psycho végén: "My punishment continues to elude me and I gain no deeper knowledge of myself. No new knowledge can be extracted from my telling. This confession has meant nothing."
mi segít majd, a sulin kívül, azon kívül, ha már lesz mit csinálnom? semmi. ha mondhatnám, hogy depressziós vagyok, legalább elkezdhetnék demotiváltságot érezni a sulival kapcsolatban, meg általánosságban az összes "kötelességget" illetően, és hivatkoznék a betegségemre, de a legnagyobb vicc, hogy valójában csak unatkozom. ennyi az egész. semmi igazi bajom nincs. megpróbálkozhatnék költészettel, de miről írnék? nincs anyag. mint minden szünet vége felé, kétségbeesetten reménykedem, hogy a maradék hozzávetőlegesen 28 óra alatt hirtelen feje tetejére áll a világom, csörömpölve betörik az ablakom, egy ejtőernyővel megérkezik valami huszonkét éves bölcsészhallgató, aki megtárgyalja velem az irodalom és az élet nagy kérdéseit, és elveszi a szüzességem. a bökkenő, hogy be van rácsozva az ablakom. gondolom hülyeség kívülről válni a megváltást, mikor belül kéne, hogy történjen egy Váltás - Eckhart Tolle, Új Föld, satöbbi, satöbbi - de miért kell nekem tizenhat évesen ilyen spirituális könyveket olvasnom? nem akarok ilyen koravén lenni.

“And when at last you find someone to whom you feel you can pour out your soul, you stop in shock at the words you utter— they are so rusty, so ugly, so meaningless and feeble from being kept in the small cramped dark inside you so long.” Sylvia Plath