# 2012. dec. 27. / kellene
Wow. Szokatlanul hosszan sírtam el a bajaimat anyukámnak, betakartam az arcom egy barna lepedővel, és öntöttem magamból a sopánkodást, hogy folyamatosan ugrándozik a hangulatom, és hogy néha már új barátokat akarok, és hogy mindenki idegesít, és hogy izgalmas, igazi, nagybetűs Életet akarok, mint tesómnak, és hogy tudom, hogy csak várni kell rá, és eljön majd, és van még időm, de már unok várni, és hogy lehet, hogy nagy általánosságban a teljesen széteső bátyámhoz képest eléggé egybe vagyok, de attól még nekem is megvan a saját agybajom, és hogy eleve, legyen már minden más, és ááááááá. Ő meg hallgatta, és hallgatta, és beszélgettünk, és elég sok mindenre rávilágított, meg segített, amit mondott. Most viszont nagyon Claire Fishernek érzem magam.
Valamennyire sikerült lecsillapítanom az agyam, ami iszonyú hőfokon működik már a szünet kezdete óta, tényleg kezd ijesztő lenni. Folyamatosan azon agyalok, milyen lesz a következő órám, vagy napom, vagy a hangulatom, mit akarok majd nézni, vagy tenni, vagy érezni, mintha mindenből valami grandiózus projektet akarnék csinálni, és istenem... istenem... szétdurranok, néha azt érzem, úgy villannak egyik pontról a másikra a gondolataim. Meditálni kellene. Vááá. Mindegy.