# 2012. dec. 3. / matekfüzetbe
(...)
melyik az a röhögés
ami után nem
érzem magam
úgym int
egy piros orrú buta bohóc
üres jókedv
lomha mosoly
annyi vagy te


fáj a csuklóm
összecsuklom
amit eddig
benntartottam
nem is kiengedem:
még több:
elpusztítom,
összetöröm
bár tudnám hogy mit keressek
melyik meggyőződésbe essek
mielőtt kétségbe esek
a rímjeim még igazodnak de a
félelmeim beigazolódnak
pont, pont, pont.

nem tudom hogy miért nem lettem populáris
egy tekintet sem marad rajtam sokáig
nem néznek meg tovább mint hogy valamilyen ítélet megfogalmazódhasson
ettől tartok persze legjobban
de én is ugyanezt teszem
mikor reggel felszáll a nevetséges hosszú fekete pufi kabátjában meg zsíros hajával a
lúzer csaj és a sál se a nyaka köré van tekerve hanem a a kabátra rá Ki hordja így, komolyan?
és szinte mániákus örömmel tapadok rá valamire aminél többnek érezhetem magam
ugyanaz vagyok hát csak tudom- ez az egom de mit segít e felismerés a
a lenézési hierarchia él és virul és része vagyok én is örömmel.

Nem is várok már túl sokra
sőt a boldogságot beengedtem félig-meddig
érzem magamban valahol az elégedettséget hogy bizony (még) élek.
nem ömlik ki ez az öröm, nem sugároz át másokra, nem vagyok (még) aranyszobra Buddhaságnak
csak vagyok vagyok és tudom hogy leszek leszek a dolgok meg szintén lesznek
erre jöttem rá fél éve hogy olyan még sosem volt hogy nem lett volna
bármely közhely de igaz.