# 2012. dec. 15. / Palotás pipa
Ma este a szalagavatón végül is letudtuk a palotást. Szeptember óta erre készültünk, a nyolcból asszem hét próbán ott is voltunk (ami a többiekhez képest elég nagy szám), nagyon izgultunk már előtte, de mikor megvolt a dolog, nem éreztem akkora megkönnyebbülést vagy katarzist, mint amire gondoltam volna, sőt, maga a tánc alatt se dobogott úgy a szívem, mint amire számítottam. Úgyhogy fura volt kicsit, persze nem tudom, mit vártam, tűzijátékot meg hogy háromszor visszatapsoljanak? Hiszen mi csak egy tizenegyedikes töltelékszám voltunk. Hát mindegy, jövőre majd biztos nagyobb durranás lesz, meg akkor persze tényleg rólunk fog szólni a dolog.
Megkerestem utána Petráékat, mellettük néztem végig a maradékot, és rá kellett döbbennem, hogy egy év, és mi is ott fogunk állni, tűzik ránk a szalagot, keringőzünk, osztálytáncolunk, és, és, és... ennyi volt az a híres nevezetes négy gimnáziumi év. Nem is érzem, hogy g i m i s lennék. Lehet, hogy a válasz abban rejlik, hogy most sem mentem el az afterpartyra, mert bár lehet, hogy élveztem volna, de az is lehet, hogy kínos lett volna a dolog, és ha az utóbbi lett volna, akkor nagyon kívántam volna, hogy inkább ne mentem volna el. Ez a fajta gondolatmenet elég meghatározó az "életemben"... Szóval, igen, az egy dolog, hogy nem vagyok bulizós, de nehogy csak a bulik határozzanak meg egy maradandó gimnáziumi élményt. Úgyhogy nem tudom mi más hiányzott/hiányzik. Regénybe illő barátságok, szerelem, drámák és kibékülések, valami igazi, szitkomos-filmes baráti társaság, ahol mindenki rohadt vicces és szellemes és eleve cuki.
Nem merengek amúgy annyit rajta a valóságban, hogy miért nem filmbe illő az életem, bár innen az jöhet le, főleg az ilyesmik után. De azért mégis csak megveszem néha a világ agymosását arról, hogy a dolgoknak milyennek kéne lennie.