# 2013. jan. 12. / Beasts of the Southern Wild
Ma találkoztam Annával, és ez már önmagában nagy dolog, hogy hétvégén bejött miattam a városba, sőt, ő kérdezett rá tegnap, hogy mit csináljunk, szóval tényleg nagy szám. Moziban voltunk, a Beasts of the Southern Wild-on (amúgy ez már a harmadik mozi volt a hónapban a Life of Pi és a Les Mis után, és mindhárom Oscar-esélyes). Az egyik legkülönlegesebb film volt, amit mostanában láttam... nem is tudok véleményt formálni még, de alapjában véve nagy hatással volt rám, a főszereplő kislány meg tényleg nem semmi.
De amiért tényleg megérte ez a nap, az az, hogy utána beültünk a Burger Kingbe teázni (bármilyen ironikus is ez), és "analizáltuk" kicsit Anna lelkét és betegségét, és rá kellett döbbennem, hogy nagyobb hülyeséget nem is írhattam volna ide ki, mint hogy olyan akarok lenni, mint ő. Ugyanis a látszólagos összeszedettsége és kitűnő jegyei mögött természetesen ezernyi görcs van... igazából azt bogoztuk ki, hogy hatalmas igény van benne az életében történő dolgok kontrollálására: hogy mindent eltervez, mindent megtanul, és talán emiatt kezdődött nála ez az anorexia is, mert a testét is tudta nagyon jól kontrollálni, pl. lefogyott másnapra egy kilót, ha akarta, de aztán egy idő után meg rájött, hogy már nem tud a fogyás felett uralkodni, és hát itt kezdődhetett a baj. És mindez az olyan dolgokkal szemben volt kompenzáció, mint az apukájával való rossz kapcsolata, mert elváltak a szülei. Mármint, én valami ilyesmit gondolok, és ez az ijesztő, hogy annyira komplikált és homályos a lelki helyzete, mint igazából minden ember helyzete, akiről azt hiszem, hogy talán ismerhetem... gondolhatom, hogy talán ilyesmik állnak a problémái mögött, de hogy mi a teljes kép, azt igazából ő se tudja. Mindenesetre a "lényeg" az, hogy most már kicsit éghet is a pofám, amiért annyit sírtam az én hisztijeimről neki, amik az övékhez képest tényleg semmik nem voltak - ő meg csak hallgatott. Hát, nem tudom. Annyira szeretném, ha megjavulhatna, de mást nem tehetek, mint hogy drukkolok neki és próbálok figyelni rá. Borzasztó kíváncsi vagyok rá, hogy mi lesz vele, és az egész baráti körömmel, mikor elmegyünk egyetemre. Egyre kevésbé érzem, hogy lenne valami, ami tényleg elég erős, hogy egybentartson minket. Persze lehet, hogy ez nem is baj, és nem is fogok semmihez görcsösen ragaszkodni.