# 2013. febr. 3. / Voglio solo te
Ez a velencei utazás határozottan intenzív volt. Az utazás oda is, vissza is kényelmetlen és idegesítő volt, persze. Aztán az első napot nagyon élveztem: pontosan olyan szép volt, mint amire számítottam. Eszméletlen hangulata van az egésznek, vagy három-négy órát bolyongtunk, az ember megy, megy, és mindig valami újabb aranyos kis térre bukkan meg egy hatvannegyedik templomra, a sikátorokban érezni, hogy minden háznak külön története van, annyira izzott az egész hely. Imádtam, hogy tele van szerelmes graffitikkel a város, rengeteg ti amo meg sei la mia vita, principessa, meg voglio solo te, sőt, valamelyik kis szűk utcácskában egy hosszú fehér falra egy négy soros idézet volt felfújva, arról szólt, hogy az élet maga a pokol, és hogyan lehet ezt elfogadni, vagy tenni ellene. Vagy valami ilyesmi. Ahogy el-elsétáltunk olaszok mellett, tök sokszor kihallottam szavakat, a leghosszabb az volt, mikor egy anyuka/nagymama a hisztiző kisgyereknek mondogatta, hogy: "non parlare così, non parlare così". De a legjobb talán az volt, hogy láttam azokat a kiírásokat, amiket pont a múlt hétre kellett megtanulni az olaszdogára: erboristeria, farmacia, polleria, barbiere, parrucchiere, edicola, minddel találkoztunk, és mindet értettem, és ez hatalmas érzés, mikor felfedezed, hogy wow... van értelme a szavaknak, amiket magolgatsz. Meg be is ültünk egy eldugott kis trattoriába, ittunk kávét, és mondtam a cameriere-nek, hogy "vorremmo pagare", csak szerintem rossz hangsúllyal meg beletettem még egy szótagot a feltételes mód ragozásába, de azt csak most tanultuk, még nem ül. Szóval, az első nap tényleg csodálatos szép volt. Jesoloban laktunk, és este még lementünk a tengerhez a sötétben, és aztán még a szoba, ahol laktam pár sráccal, is nagy felfedezést hozott: alaptalan volt a félelmem az idióta szobatársakról. Rájöttem, hogy időközben, míg aktívan lenéztem a legtöbb fiút az osztályban, ők is felnőttek és teljesen normálisak lettek. Persze attól még ugyanúgy alienatednek éreztem magam, de már sokkal kisebb volt az a híd és a felsőbbrendűségi érzésemből is le kell bizony faragnom. Szóval tanulságos volt.
Szombat reggel pedig, ahogy este Annával megbeszéltük, fél kilenckor kisétáltunk ketten a tengerhez megint. Iszonyú szép volt, hoztam két kagylót és kiálltunk a mólóra, ahova nem is szabadott volna kisétálni, és néztünk a hullámokat. Szerintem hat éves koromban láttam utoljára a tengert, úgyhogy ez most nagyon ütött. Hirtelen megértettem, miért ír erről minden költő verset... utána mentünk Muránóba az üveggyárba, ami még érdekes volt, de a nap maradéke része nyomorúságos és szörnyű volt, ugyanis esett az eső egész álló nap, és szarrá áztunk. A nagyon okosok megszavazták, hogy délután 5 helyett a 8-as hajóval menjünk vissza a buszhoz, úgyhogy étteremről étteremre kellett járnunk, kicsit melegedni, az egyikben otthagytunk 75 eurót kábé, szerencsétlenkedtünk, a végén két órát álltunk egy nyilvános vécénél... azt hittem, bármelyik pillanatban elsírom magam a nyomorunktól. A buszon meg az az ázott kutyaszag egész éjszaka, és még kényelmetlenebb aludni próbálás... reggel valahogy elvergődtem hazáig, itthon pedig nem is a békés otthon fogadott, hanem kupi és a szőnyegen alvó emberek, mert tesóm bulit szervezett. Kicsit azt hittem, már meghalok. De aztán aludtam, és most sikeresen elromlott a bioritmusom, ami szerencsés, tekintve, hogy holnap menni kéne suliba. Na MINDEGY, eldöntöttem, hogy a jó dolgokra fogok emlékezni, és kész. Szívesebben fogom most megírni az olaszházimat, szerintem az olaszos lelkesedésemre ez az út áldásosan hatott. Nem is tudok mit mondani, hatalmas szeretetet érzek most az egész ott átélt hangulat és a nyelv iránt.  Maradjon így! Csak azt bánom, hogy nem tudtam még ott maradni pár napot, mert érzem, hogy ezernyi felfedezni való szépség maradt ott, na meg nem is mentünk be egy múzeumba se. Lehet, hogy nyáron, az olasz/magyar ismerősökkel...